1/2

Az államalapításig

Csepel-sziget a Dunának Szigetköz után a legnagyobb magyarországi szigete. Budapestről délre a Duna két ága által közrefogott 257 km2 alacsony fekvésű árterület. A geológiai jelenkorban, 10 000 évvel ezelőtt alakult ki.
Termékeny talaja kedvezett a vadon élő állatoknak. Nyomukban azután az ősember is hamarosan megjelent. Nemcsak a könnyű élelemszerzés, hanem a sziget búvóhely jellege is elősegítette az ember ideköltözését. Már jóval a magyarok honfoglalása előtt kimutatható Csepel-szigeten az emberi munka nyoma. Az első rézöntők az időszámításunk előtti második évezred közepe táján éltek itt, az első vaskovácsok pedig úgy kétezer éve jelentek meg a szigeten. A rézkor végén kb. 3800-3700 évvel ezelőtt más nép váltja fel az itt élőket, ük is főleg vadászattal foglalkozó emberek voltak, de értettek a bronzöntéshez is.
Sok száz helyen napvilágra került régészeti lelet bizonyítja, hogy Csepelen az időszámítás előtti IV.-V. évezred óta egymást követő népcsoportok találtak otthonra. Az új kőkorban a szigeten megjelenő embereket nagyon szép, jellegzetes, alsószakasz jellegű folyóvölgyi őstáj fogadta. A területet a Duna és mellékágai szőtték át, sok kisebb-nagyobb sziget, zátony, időszakos folyóvölgy, kiterjedt ártér és mocsár tette változatossá ezt az Alföld peremén elhelyezkedő vidéket. A vizek hatására gazdag volt a növényzet és az állatvilág.
Az ember jelenlétére utaló legrégibb leletek az új kőkorból, időszámításunk előtti IV.-V. évezredből származnak. Csiszolt kőeszközöket, őrlőköveket, és kővágó-eszközöket a kerület déli részén találtak. Rézkori települést a hárosi vízmű területén tártak fel. Az ásatások az ötezer év előtti ember településszerkezetére és lakóinak életére is fényt derítettek. Földbe vájt, nyeregtetővel fedett építményeik halmazszerűen helyezkedtek el. Megtalálták a közös tűzhelyük nyomát is, mely a korabeli ősi közösségi életet bizonyítja.
A település akkor jött létre, amikor az őskor embere áttért a vándorló életmódról a helyhez kötött földművelésre, melyhez állattenyésztés is társult. Bronzkori leletek az időszámításunk előtti 3. évezredből három körzetben kerültek elő: északon a Szigetcsúcs környékén, délnyugaton Hároson, délkeleten a Királyerdőben. A kora bronzkorban az úgynevezett zo-ki kultúrába tartozó makói népcsoport elterjedése idején jelent meg a "harangedények népe" a szigetünk térségében. A kerámia művesség új módszereit alakították ki, ezért a lejátszódó korszakváltás jelzésére a régészeti szakirodalomban "harangedény csepeli csoport"-nak nevezik. A kultúrának nevet adó, kézi formázással készült tűzpiros, sávos díszítésű, fordított harang alakú edények valószínűleg rituális eszközök voltak. Az ebből a korszakból származó értékes lelet a feltárt bronzkori fémöntő hamvasztási urnája és öntőmintája (Késő bronzkori régészeti lelet Csepelről).
A kelták időszámításunk előtt 2.-1. században éltek Csepelen, a Szigetcsúcson ebből a korból származó kaszatöredéket találtak. Ők honosították meg a vasművességet a szigeten. Ez a nép kezdetleges formában már ismerte a rabszolgatartást, a földművelést és a kezdetleges háziipar némely ágát. Voltak közöttük például fazekasok, ácsok, kovácsok, stb.
Időszámításunk első évtizedében érték el a délnyugat felől előtörő rómaiak a Dunát. Megkezdték a folyót követő védelmi vonalnak, a limesnek a kiépítését. Erődítményt emeltek a mai Csepel Vasműtől délre is. A mai Albertfalva területén lovas zászlóalj számára építettek tábort. A IV. század folyamán gyakran átúsztatták lovaikat a folyón a szigetre.
A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik azt a Hector Achilles által való meghurcolását ábrázoló domborművet (Hector Achilles által való meghurcolása), melyet Csepelen találtak. A népvándorlás viharfelhői a 4. század utolsó harmadában érték el vidékünket, a hunok, germán népek, gótok, gepidák, longobárdok uralták a Duna medencét, feltehető, hogy megfordultak szigetünkön is.
Az avarok 567 után jelentek meg és közel egynegyed évezredig éltek e tájon, először Hároson, majd a Sziget-csúcson telepedtek le. Ott akadtak nyomára a híres avar törzsfői sírleletnek.

(A képek megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

1/3

Csepel a középkorban

Csepel sziget és környéke a vezérek korától a török hódításokig uralkodói birtok maradt. Az államalapítás után, Fejér megye kiegészítő részeként a királyi ménesnek is helyt adó kiterjedt ispánsággá vált. A település közelében királyi udvarház épült. A falu fejlődését II. Béla király 1138. szeptember 3.-ai, Székesfehérváron keletkezett oklevele (a dömösi prépostság 1138-as alapítólevele) bizonyítja. Ezen első Csepelt említő írásos emlék szerint a falu lakói már a földművelés magasabb fokát jelentő szőlőműveléssel is foglalkoztak.
A szigetnek 1259-1519 közötti tizennyolc ispánja ismert. Közülük az utolsónak, az 1519-ben elhunyt Csehi Mihálynak sírkövét, a vidék legrégebbi magyar kőbe vésett emlékét, a tököli templomban őrzik.
Évszázadokon át Csepel-sziget királyaink kedvelt tartózkodási helye volt. Családjaikkal sokszor keresték fel pihenés, üdülés, vadászat céljából, szívesen időztek csepeli udvarházukban. Krónikák, oklevelek szerint uralkodóink közül III. Béla III. Frigyes társaságában 1189-ben, Imre 1203-ban, V. István 1272-ben, majd Róbert Károly, IV. László, Zsigmond, I. Ulászló, Mátyás. II. Ulászló, II. Lajos megfordultak a Csepel-szigeten.
Királyaink házassági szerződéseikben többször adományozták a szigetet feleségeiknek, így került először 1261-ben IV. László nejének, Erzsébet királynénak birtokába a sziget, majd 1293-ban III. András nejének Fenenának, 1435-től Zsigmond feleségének, Cillei Borbálának a tulajdonába. Aztán Albert király - anyjának - Erzsébetnek ajándékozta, de birtokolta még Hunyadi János felesége, Szilágyi Erzsébet is. Ekkor a jövedelmet a nagy vezér a törökök elleni harcra fordította. Mátyás 1461-től először első feleségének, Podjebrád Katalinnak, majd annak halála után második feleségének, Beatrixnek ajándékozta.
Korabeli hiteles oklevelek nyomán tudunk Nagy Lajos és Zsigmond korabeli Csepelről: 1381. áprilisa után júniusban még Csepelen találjuk Erzsébet királynét. Itt, a "latin révnél" írat meg egy rendelkezést, bécsi és ausztriai kereskedők ideutazása, kereskedése és vámoltatása ügyében. A királyné az oklevél végén kihangsúlyozza, hogy Csepelen a latin révnél íratja meg levelét, tehát állhat már a Duna-parti királynői kastély, egy hagyomány szerinti régi római-kori átkelőhelynél.
Ez az irány egyezni látszik az Antonio Burgio pápai nuncius által 1526 júliusában jelzett "királynéi szálláshely" helyével, a régi falu déli szélétől másfél kilométernyire, egy római mérföldnyi távolságra. II. József 1783-as katonai térképe ugyanitt, azaz a Temető utcától délre, 2500 lépésnyire jelöl kápolnát kastéllyal. Burgio nuncius ettől távolabb mondja a "királyi szálláshelyet". Traianus császár korától, az időszámításunk utáni '90-es évektől az albertfalvai római tábor Aquincum után Budapest területén a legnagyobb római település. Budapest' történetének egyik jeles szerzője. Nagy Tibor szerint ez a katonai tábor és város Traianus korában a régi budafoki Serfőző-ház tájáig terjedt. Ettől az iránytól északra lehetett a hajdani római kori átkelőhely.
Erzsébet királyné Csepelen 1381 júniusában így kezdi rendelkező oklevelét: "Erzsébet ... királynéja Magyarországnak, Lengyelországnak, Dalmáciának, hűséges híveinknek, az összes főpapnak, báróknak, ispánoknak, várnagyoknak, nemeseknek és bármilyen alkalmazásban állóknak és helyzetűeknek, embereinknek - úgy a szárazföldön mint a Duna folyamon, úgy lehet folytonos Bécstől és alább Budánál az adófizetés megtartása és teljesítése -, mind híveinknek és ugyanazon adófizetőknek, jelenvalóknak és jövendőbelieknek lévén kinyilatkoztatásunk, köszöntésünk és üdvözletünk." Azt írja a királyné, hogy a polgárok és kereskedők Ausztriából, Bécsből ha lehajóznak Buda alá, maguk után vagy saját dolgaik és áruik után balga szokásként egyformán fizetnek, és azonképpen, ha Buda felé jönnek vízen, avagy Székesfehérvárra szárazföldi úton, ugyanannyi a fizetési terhük visszatérésükkor. És ez a pénzbeli adózás nem is jogos és nem is igazságos, nincs is megerősítve. Az említettek kérték is a királyt, hogy felerészben engedje el vámoltatásukat, főleg különböző ajándékok, bors, lándzsácskák és kis kések után. A királyné kiadja a rendelkezést, hogy fönti dolgaik és kereskedéseik után a mondott, helyeiken, Buda alatt és Székesfehérváron vámot ne szedjenek. "Kelt Csepelen Szent János ünnepén a latin révnél."

1/2

Csepel az újkorban

A 18. század 4O-es éveitől felgyorsult a fejlődés. Nőtt az állatállomány, egy kis templom építésére is jutott a lakók erejéből. A templom salzburgi márvány oltárát Mária Terézia adományozta a falunak. Az 1742-ben készített pecsét bizonyítja, hogy elnyerték a községi rangot.
A falu népének sokat használt szolgálatával ez első plébános Cristiánus Schmidt de Wallenstein, aki a tisztséget 1778-tól 1801-ig, haláláig töltötte be. Ő hozatta a pesti Kálvin térről Csepelre a kerület értékes műemlékét az 1721-es eredetű barokk Nepomuki Szent János szobrot (Nepomuki Szent János szobor, Csepel, Szent Imre tér).
Az egyre jobban túlsúlyba kerülő németek lakta Csepel lakóinak megélhetését elsősorban a szántóföldek és szőlők művelése biztosította. Helyzetüket a földterület kétharmadát elfoglaló uradalom, az emelkedő adóterhek, a népesség növekedése következtében a szaporodó családok között osztódó földterületek nehezítették. A szigetet az 1838-as március 14-én bekövetkezett jeges ár teljesen elöntötte. A lakosság négy napig harcolt az árral, gátakat javították, újakat építettek, de a Duna maradt a győztes. Március 14-én a megerősített gátakat is áttörte, és percek alatt elöntötte a falut. Csepel 114 házából 106 teljesen elpusztult és a megmaradt 8 épület is összeomlás előtt állott.
Az árvíz elől a lakosság a falu legmagasabban fekvő területére, az uradalmi juh-akol környékére menekült; életük és ingó vagyonuk nagy része ugyan megmenekült, de élelmezésük nehézségekbe ütközött, ami a hatóságnak is gondot okozott. Maga a királyi helytartó, József nádor küldött gőzhajón élelmiszert a falu népének. A hajón március 17-én Széchenyi István is meglátogatta az árvíz sújtotta csepelieket. Két nappal később ugyancsak gőzhajóval a megyei hatóság küldött 600 kenyeret a falunak, egyben kiküldte Eckstein Rudolf szolgabírót, hogy mérje fel a helyzetet. A kár igen nagymérvű volt. Eckstein 94,7 %-ra becsülte.
A csaknem teljes pusztulás a község vezetőit arra bírta, hogy a falu más helyen való újjáépítésére gondoljanak. Abból a helyes ötletből indultak ki, hogyha amúgy is majdnem minden házat alapjaitól kezdve újból fel kell építeni, akkor fölösleges az árvízveszélynek kitett régi helyen építkezni, ugyanolyan költséggel ármentes helyen is felépíthetik a falut. Hozzájárult ehhez a már említett gazdasági ok: a falu vezetői számára már nem volt fontos az, hogy közel legyenek Budához. Ármentes helyek inkább a keskeny soroksári Duna-ág környékén voltak, ahol könnyen át lehetett kelni a pesti partra és megközelíteni az új gazdasági központot, így azután a község vezetői az uradalomhoz fordultak, kérték, hogy engedjék meg a falunak az uradalom birtokához tartozó juhakol közelében levő ármentes helyen az újjáépítést. Az uradalom elöljárói nemcsak átengedték ezt a helyet a falunak, hanem azonnal el is rendelték az építkezés megkezdését. Ezen kívül is igyekeztek minden segítséget megadni a falu népének. Az uradalom mérnöke felmérte az új falu helyét, és elkészítette a betelepítés terveit.
Az új falut két utcára tervezték, amelyek párhuzamosan haladva középen egy nagy tér által kötődnek össze. A tér közepén jelölték ki a templom helyét, míg tőle északra és délre az uradalomnak, plébániának, községházának és iskolának mérték ki a telkeket. A zselléreknek a falu szélére osztottak házhelyeket, de csak azoknak, akiknek a régi faluban is volt házuk.

(A képek megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

1/3

Az iparosodás Csepelen

A kedvező földrajzi fekvés, a megváltozott politikai, gazdasági viszonyok megadták a nagyipar telepítésének lehetőségét. Weiss Berthold és testvére, Weiss Manfréd (Weiss Manfréd és családja), 1882. decemberében a pesti Máriássy utcában konzervgyárat alapítottak. A konzervek csomagolásához szükséges bádogdobozok előállításával megkezdődött a fémipari tevékenység is, ez azonban nem ellensúlyozta a konzervgyár idényjellegét. A hadsereg, amely már a konzervekre is jó vevőnek bizonyult, a bádogüzem folyamatos foglalkoztatását is lehetővé tette. Ennek fejlesztésére a Weiss-fivérek 1888-ban 150 000 forintos befektetéssel töltényhüvely- és ércnyomógyárat létesítettek. A töltények és hüvelyek gyártására a konzervgyári bádogüzem kapacitásának kihasználása miatt került sor. A főváros nem engedte, hogy területén hadianyaggyár működjék és bővüljön, ezért 1892 decemberében a Weiss-fivérek Csepelen béreltek területet, ezen kezdődött meg a jelenlegi gyár ősének építése. Az ipar- és telepengedély (Telep- és építési engedély kérése, 1892) kézhezvétele után lázas munka kezdődött. Beszerezték a gyár első erőgépét, egy Mannák-gyártmányú, négy lóerős, egyhengeres gőzgépet, amelyet deszkából ácsolt helyiségben állítottak fel. Felépítették a töltényraktárt, a lőporraktárt, továbbá azt a 12X35 m2 alapterületű, favázas műhelyt, amelyben a lőszerszerelés megindult. Az év végére (1893) a beépített terület már 4165 m2 volt.
Kezdetben 5 férfi és 20 nő dolgozott itt Stern Richárd, egykori tengerész őrmester irányításával. A gyár egyre bővült, az alapanyagok külföldi beszerzése, a bonyolult szállítási mód sürgette a csepeli üzem vertikumának bővítését. Weiss Manfréd a fémhengerművel alapozta meg a Fémműt, ehhez kapcsolódott nemsokára a rézolvasztó a vörösréz hengerdével, továbbá a csőhengermű terjedelmes csőhúzóval. A szalaghengerdében és a huzalüzemben nemcsak színesfémet, hanem vas- és acélanyagot is feldolgoztak. A Fémmű létrejötte után már nem a lőszergyártás volt a gyár egyedüli profilja, hanem előállítottak és forgalomba hoztak lemezeket és huzalokat, elektromos vezetékeket, sodronyt stb.
A Csepeli gyártelep - bár a századforduló éveiben hihetetlenül gyorsan fejlődött - még nem tartozott a hazai nagyvállalatok közé. Az első évek a megalapozás időszakának tekinthetők, amelyben már megjelennek a későbbi nagyvállalat csírái. Ebben az irányban haladtak a gyár struktúrája, az üzemszervezés és nem utolsósorban a kereskedelmi kapcsolatok. Csepel község, mely a gyárnak a munkaerőt adta, ezekben az években számottevően nem változott.
Weiss Manfréd, az 1897-ben kötött szerződéssel, megszerezte magának a hadsereg töltényhüvely megrendeléseinek 23,4 százalékát. Korábban a közös hadügyminisztérium ilyen arányú megrendelést magyar gyáraknak nem adott. További előrelépés volt, hogy 1898-ban megkezdték a tüzérségi hüvelyek gyártását. Ez a mozzanat nemcsak műszakilag fontos, hanem újabb lépés volt a közös hadügyminisztérium rendeléseihez, mert ekkor tüzérséggel kizárólag az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadserege rendelkezett. A termelés fő ága azonban változatlanul a gyalogsági lőszergyártás maradt, melynek napi kapacitása ebben az időben 100000 darab. A gyalogsági lőszergyártással párhuzamosan fejlesztették a tüzérségi lövedékek gyártását, a hüvelyek mellett megkezdték a srapnel lövedéktestek gyártását is.
Weiss Manfrédnak a megrendelésekért folytatott harcát erőteljesen támogatta a Kereskedelmi Minisztérium. 1902-ben a kereskedelmi miniszter javasolta a közös hadügyminiszternek, hogy Diósgyőr és Csepel egyenlő arányban részesüljön a srapnelrendelésekből, a gránátoknál pedig Csepel részaránya 33,4 százalék legyen. Az eddigi gyártmányok mellett nagy méretekben megkezdődött a tábori sütőkemencék előállítása. Az 1903-as nagyobb rendelés után a kincstár állandó vevője maradt a gyár e cikkének, de ez a termék eljutott Olaszországba, Törökországba, Romániába, Bulgáriába is.
1904-ben rendezkedett be a gyár a tüzérségi lövedékek (gránátok) meleg sajtolására. Felépült az ehhez szükséges kovácsműhely, hidraulikus sajtókkal, présekkel, segédberendezésekkel és kemencékkel. A lőszergyártás növekedése megkövetelte a fémmű bővítését is. Létrehozták a csőüzemet egy Mannesmann-rendszerű ferdehengersorral, húzópadokkal, a szükséges kemencékkel és segédberendezésekkel.

(A képek megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

1/4

A világháborúk alatt

A világháború kitörésekor a csepeli gyártelep a Monarchia egyik legjelentősebb hadiüzeme volt. Weiss Manfréd "előrelátása" lehetővé tette, hogy az üzem, nagyobb nehézségek nélkül, átállhasson kizárólag hadianyagok gyártására.
A gyalogsági lőszergyártás rövid idő alatt a háború előttinek közel háromszorosára emelkedett. A gyári ingatlanok értéke csupán a háború első évében 0,6 millióról 2,4 millióra emelkedett. A hadiipari kapacitás növelése érdekében a szerszámgépek előállítását is megkezdték. Az Acélműben új 30 tonnás martinkemencéket építettek, majd üzembe helyezték a durva- és finomacélhengerműt. A befektetett tőke mintegy nyolcszorosára nőtt a háború évei alatt. A gyárat katonai parancsnokság felügyelete alá helyezték.
A termelés és a bővítés fejlődése 1916 végéig töretlen volt, 1917-ben már erősen visszaesett a gyalogsági lőszergyártás, és a tüzérségi lőszergyártást sem lehetett fokozni. A Weiss Manfréd gyárat is sújtotta a háború negyedik évében fellépett nyersanyag- és szénhiány. A termelés 1918-ban alig érte el a háború előtti színvonalat. Az életfeltételek az első világháború idején erősen romlottak, kiváltképpen a lakásviszonyok váltak elviselhetetlenné. A harctereken 165-en vesztették életüket. A csepeli munkásmozgalom szinte a gyár keletkezésével egyidőben kezdődött. Az egyik legkorábbi jelentés 1899-ből származik. A ráckevei járási főszolgabíró jelentette ekkor a Pest megyei főispánnak, hogy a munkások megünnepelték május elsejét.
A szervezkedés, a munkásösszefogás gondolatának hirdetői a Budapestről és Németországból betelepült munkások voltak. Igazi lendületet a munkásmozgalomnak az adott, hogy 1903-ban megalakult Csepelen a Szociáldemokrata Párt, a Vas- és Fémmunkások Szövetsége, valamint az Építő Munkások Csepeli Helyi Csoportja. Az első nagyobb sztrájk egybeesett az 1905-ös orosz lőszerszállítás megkezdésével. Május 28-án, a városligeti Zöld Vadász vendéglőben, mely sztrájktanyául is szolgált, nagygyűlésen meghirdették a fővárosi vasmunkások az általános sztrájkot. Másnap, hétfőn reggel, csendőrök szállták meg Csepelt és Erzsébetfalvát. Egy héttel később pedig Weiss Manfréd kizárta a gyárból a sztrájkoló munkásokat. A sztrájk első két hete után megtartott gyűlés elfogadta, hogy a munkások külön-külön is tárgyalhatnak a munkáltatókkal. Három nappal később, június 14-én, már minden gyár megkapta ezt a határozatot, válasz azonban nem érkezett. A gyártulajdonosok abban reménykedtek, hogy a sztrájkot letörhetik és június 19-én megnyitották a gyárkapukat. Több gyár igazgatója, köztük a csepelié is, meg akarta téveszteni a sztrájkolókat, ezért "megvan már a béke" hírével csalogatták munkába őket. A kísérlet azonban nem járt eredménnyel. A július 2-án megtartott gyűléseken a munkások elhatározták, hogy követeléseiket fenntartva, másnap megkezdik a munkát. 1906-ban az órabérek leszállítása miatt sztrájkolt a gyár munkássága. 1907-ben a mozgalom olyan jelentőssé vált, hogy belügyminiszteri rendelettel felfüggesztették a Vas- és Fémmunkások Helyi Csoportjának működését. Ez a rendelet egészen 1910-ig volt érvényben.
A munkásság életszínvonala 1912-13-ban, a gazdasági válság következtében, igen sokat romlott. A sztrájkok sorozatossá váltak, és csepeli munkások is részt vettek az 1912. május 1-i választójogi tüntetésen, a május 9-i tiltakozó tüntetésen és a 23-i általános sztrájkban és tüntetésben. Az erősödő munkásmozgalom leszerelésére és szabályozására a gyár vezetői 1913 augusztusában megkötötték a szakszervezetekkel az első kollektív szerződést.
A háború idején az üzem katonai parancsnokság fennhatósága alá került, a munkáslétszám 25 000 fő volt, zömét hadimunkásként vezényelték Csepelre. Ebben az időben a katonai parancsnokság megtiltotta, hogy a tölténygyári munkások tagjai legyenek a szakszervezeteknek. A legkisebb fegyelmezetlenséget is pénzbüntetéssel, elzárással vagy katonai bevonultatással torolták meg. Mindezek ellenére, már 1915-ben szerveztek sztrájkokat, 1916-ban pedig megkezdődtek a géproncsolások és szabotázsakciók.
A munkások életszínvonala a háború éveiben mintegy 50 százalékkal csökkent. Különösen a hadiözvegyek és árvák helyzete volt súlyos.
A háború elvesztése nem érte váratlanul a gyár vezetőit, akik minden előkészületet megtettek a békés termelés megindítására. Az átállás azonban nem sikerült és a gyár gyakorlatilag leállt. Ennek oka részben a nyersanyag-, fűtőanyaghiány, részben a piac elvesztése volt.

1/3

Jelenkor

A WM gyár 1945 őszéig szovjet parancsnokság alá került, termelésének 62 %-át az év második felében jóvátétel! szállítások tették ki. Szovjet érdekeltségi körbe kerültek 1954-ig a kőolajipari vállalatok és a Szabadkikötő. A község többi gyárában is sikerült az év folyamán a termelést beindítani.
A politikai életben az újjáéledő Szociáldemokrata Párt és a megalakuló Kommunista Párt és a Kisgazda Párt töltött be döntő szerepet. A gyárakban az üzemi bizottságok koalíciós alapon működtek. A község irányítását az 1945. január 11-én megalakuló Nemzeti Bizottság vette át, melyben jelentős szerepet töltöttek be a polgárság képviselői is, de őket az évek folyamán adminisztratív eszközökkel háttérbe szorították.
Elsősorban a WM gyárat, de a többi vállalatot is az újjáépítés szolgálatába állították. A nagy gyár termelése az élet megindítását segítette elő. Hídszerkezetek gyártásával, mezőgazdasági gépek előállításával, traktortól az emberi erővel vontatható ekéig sok mindent gyártottak. A kiváló szakember gárda szinte nem ismert lehetetlent, mindig azt állították elő, amire szükség volt.
Kezdetben a pártok, egyházak között szoros volt az együttműködés, példa erre, hogy a kommunisták részt vettek abban a küldöttségben is, amely 1945-ben a Jedlik Ányos Gimnáziumot alapító bencés rendi tanárokat hívta meg Csepelre. A WM gyári szociáldemokraták, kommunisták dolgoztak a leégett Szt. Imre téri római katolikus templom újjáépítésén.
1945 még a remények éve volt, az emberek bíztak abban, hogy béke lesz. Lesz munka, élelmiszer, energia, nyersanyag. E helyett egyre súlyosbodott az infláció, nőttek a jóvátételi igények, fokozódott az élelmiszer-hiány. Fokozódott a feszültség a két munkáspárt között, gyakoriak lettek az elvtelen politikai összetűzések, sztrájkok. Megkezdődött a kiváló szakemberek eltávolítása, megfélemlítése. Szaporodtak a letartóztatások és az internálások.
Minden fontosabb politikai irányzat próbálta megnyerni a csepeli munkások támogatását. Az 1948-as kommunista hatalomátvételig többek között Gerő (Gerő Ernő csepeli vezetők körében), Rákosi, Szakasits (Szakasits Árpád Csepelen), Rajk, Kádár, Révai, Tildy (Tildy Zoltán a Csepel Művekben), Marosán és Mindszenthy jelent meg a községben rendezett összejöveteleken.
Előbb 1948. márciusában a nagyüzemeket, majd júniusban az iskolákat államosították. A Jedlik Ányos Gimnázium szerzetes tanárai távozásra kényszerültek. A Kommunista Párt országosan, így Csepelen is egyeduralomra tört. Ennek elérése céljából szétverték a helyi nagy múltú és kulturált munkásmozgalmat, felszámolták az 1948 májusi erőszakolt egyesítéssel a szociáldemokrata pártot, majd a többi párt is a megszűnés sorsára jutott. A WM műveket egyre jobban a pártállam minta és kirakat vállalatává alakították. 1950-ben Rákosi öccsének vezetésével Rákosi Mátyás Vas és Fémművek nevezték el.
Miközben továbbfejlesztették a kohászatot, a szerszámgépgyártást, sok nagy hagyománnyal rendelkező ágazatot profiltisztítás címen felszámoltak. A munkafelajánlások és versenyek általánossá váltak, a szovjet példák erőltetett átvétele egyre jellemzőbb lett. Felszámolták a magán, közép és kisipart, a kiskereskedelmet. A KÖZÉRT feliratú korábbi szatócsboltok előtt állt sorba, mint a háború alatt, újra kenyérért, tejért Csepel lakossága.
A nagy lelkesedéssel végrehajtott újjáépítés során a helyreállítások mellett reményt keltő fejlesztések is történtek. Felépült az OTI épület, az Egészségház, megkezdődött a Béke-tér beépítése. A belső gondokat és feszültségeket a vidékről feláramló tömegek növelték. Ebben az időszakban Csepel az ország legnagyobb községe volt. 47 ezer lakossal és közel annyi alkalmazottal. Közben kapkodó közigazgatási intézkedések történtek. 1949. szeptember 12-én Csepelt várossá, majd nagy vívmánynak elkönyvelve 1950. január 1-től az elszigetelt települést Budapest XXI. kerületévé nyilvánították. Csepel visszakapta a Szigetcsúcsot, de a kerület érdekében történő hasznosítására a különböző rendelkezések és intézkedések miatt a mai napig nem kerülhetett sor. Ellentmondásokkal terhes fejlesztések indultak. Még 1946-ban meghirdették - szakmailag jól előkészítve - Csepel mintavárossá való fejlesztési programját, melyet a helyi természeti és társadalmi - gazdasági feltételek alapján kívántak végrehajtani.
A városrész - organikus belső erők által készített fejlesztése helyett - felülről irányított, elsősorban politikai célokból történő átalakítás következett be. A legsúlyosabb hiba az volt, hogy városépítés címén lakótelep építkezés folyt. Megmaradtak és tovább szlumosodtak a múltból örökölt, elmaradott lakónegyedek.

(A képek megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

1/2

A csepeli HÉV története

A sziget legfontosabb üzeme a Weiss-fivérek 1892-ben megnyitott gyára volt, amely a fiatalabb testvér, Manfréd nevét viselte. A növekvő üzem természetesen egyre több munkást igényelt, akiknek a közlekedését mindenképpen meg kellett oldani.
Az anyag-és áruáramlás megoldására 1911. december 9-én gőzüzemű vasutat nyitottak, amely a Közvágóhíd-Pesterzsébet-Csepel, Ady Endre út útvonalon közlekedett a gyár rendező-pályaudvaráig. A teherszállítás a gubacsi zárógáton át történt.
1912. május 26-án megnyitották a Csepelre vezető HÉV-vonalat, amely elsősorban a Weiss Manfréd gyár dolgozóit szállította. A vonat kétvágányú, villamos üzemű volt, 4,1 km hosszal. A Gubacsi út végétől indult, majd a tehervonathoz hasonló kitérővel érte el a gubacsi zárógátat, és azon át Csepelt. A végállomása megegyezett a mai csepeli HÉV végállomásával. A növekvő igénybevétel miatt első világháború alatt Csepel végállomás vágányhálózatát bővítették, és a lőszergyár területén is újabb vágányokat kellett lefektetni.
1919-ben létrehozták a Budapesti Egyesített Villamosvasutakat (a BEVV-t), Budapest első egyesült tömegközlekedési vállalatát. Az új vállalat a BHÉV-et (és az attól különálló Haraszti-Ráckeve Vasutat) is magába foglalta. A tanácsköztársaság bukása után létrejött BSzKRt-be azonban a BHÉV már nem tartozott bele, a cég vagyonát a NOVA Rt. vette kezelésbe.
1924-ben átadták a Gubacsi hidat, s emiatt a HÉV-pályáját módosítani kellett. 1928-ban az autóbusz-közlekedés is megindult a Gubacsi hídon, s egy évvel később már a Boráros térről is lehetett Csepelre utazni autóbusszal. A járat igen nagy népszerűségnek örvendett, mivel a viteldíj csupán 40 fillér volt, szemben a HÉV 60 filléres árával. Talán ennek is köszönhető, hogy 1932-ben a Csepel felé menő HÉV-járatokon (a pesterzsébeti és a soroksári vonalon is) csökkent a viteldíj. A harmincas évek végén az itt közlekedő P II-es pótkocsikat vegyes (dízel-villamos) üzemű közlekedésre alakították át a csepeli kocsiszínben.
A 30-as évek végén a Weiss Manfréd gyárban megnövekedett a foglalkoztatottak száma. Pesterzsébetről is sokan jártak oda dolgozni, ezért 1938. október 24-én közvetlen járatot indítottak Csepelre. A csepeli szárnyvonalon a feszültséget 1000 V-ról 600-ra vitték le, hogy a BURV-tól kölcsönzött kocsik is járhassanak ott. Csepelről Pesterzsébet felé nem volt kanyarodóvágány, ezért csak visszafogással tudtak bekanyarodni a vonatok. (Természetesen így motor+pót összeállítású vonatok itt nem járhattak.) 1940-ben megszűnt a Közvágóhíd - Pacsirtatelep között közlekedő HÉV-viszonylat, szerepét a 31-es villamos vette át. Ezután a Pesterzsébetről Csepelre menő HÉV kocsijai a pesterzsébeti vonalrészen a villamossal közös pályán haladtak, a feszültség egységesen 600 V lett.
1941-ben a BSzKRt selejtezett 9 F1 típusú motorkocsit, amit a BHÉV megvásárolt. Többek között a csepeli szárnyvonalon is járatta azokat. Ezeket a kocsikat a BHÉV az M VI típusba sorolta. Ekkor már Vágóhíd és Csepel között is járt HÉV-betétjárat, amelynek szerelvényei motor+ 3 pót összeállításúak voltak. Később megjelentek a BHÉV-nél a BSzKRt-től vásárolt N típusú kocsik is.
A második világháborúban a Weiss Manfréd gyár igen komoly szerepet játszott a magyar hadiiparban, így nem csoda, hogy a szövetségesek 1943-tól kezdődő légitámadásaiban a gyár kiemelt célpontként szerepelt.
A támadások miatt 1943. március 1-jétől Csepel és Ráckeve felé kilenc vonatot töröltek. Budapest első komoly károkat okozó légitámadása 1944. április 3-án volt, s ekkor a Weiss Manfréd Gyár is igencsak megsérült, ám ez ekkor még a tömegközlekedésben nem éreztette a hatását. A felfokozott hadiipari termelés miatt a gyár munkáslétszáma a többszörösére növekedett, a BSzKRt viszont nem tudott járművet biztosítani egy új járat indításához. Ezért a MÁV-tól 24 G sorozatú, személyszállításra átalakított teherkocsit béreltek. Ezeket L II-es villanymozdonyok vontatták Vágóhíd és Csepel között. Az 1944. június 16-i légitámadásban Vágóhíd kocsiszín súlyosan megrongálódott, és több jármű megsemmisült. A járműfenntartási munkákat többek között Csepel vette át (Dunaharaszti és Ráckeve mellett). Ekkor Csepelen három napig szünetelt a HÉV, helyette a 21-es busszal lehetett utazni. 1944. július 2-án volt a legnagyobb légitámadás Budapest ellen.

(A képek megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

1/2

A Soroksári Duna-ág csepeli hídjai

A Soroksári Duna-ágat a XIX. század 70-es éveiben, árvízvédelmi célból, töltéssel zárták el. A töltés a főváros jelenlegi XX. és XXL kerületei, Pesterzsébet és Csepel között, kb. a jelenlegi híd helyén létesült és azon át bonyolódott az akkor még gyér forgalom. Ez volt az ún. Gubacsi gát, amely nevét Erzsébetfalva (később Pesterzsébet) község dűlőjétől vette, ahol a gát feküdt. Amikor a Soroksári Duna-ágat az 1920-as évek folyamán hajózhatóvá tették, a Duna-ág felső és alsó torkolatánál hajózsilipek (Kvassay-Tassi) épültek és a Gubacsi gátat elbontották. A Gubacsi híd abból a célból létesült, hogy áthaladjon a forgalom, amely annak előtte a gáton vezetett át.

A Gubacsi híd

Eredetileg egy-egy közúti és vasúti híd építését irányozták elő, ahol a kettős vágányú vasúti híd a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak szárnyvonala célját szolgálta volna. A kiépítendő szabadkikötő várható vasúti teherforgalma számára célszerűnek látszott a hídon harmadik vágány átvezetése a kikötői vágányhálózat és a MÁV Soroksári úti pályaudvara közvetlen összekötetésére illetve a HÉV forgalomtól való elkülönítésére. Ennek érdekében a két híd közé harmadik vasúti pályát építettek, az egyik a HÉV részére szolgált, míg az észak felöli vágány kizárólag a MÁV és a szabadkikötő igényeit elégítette ki. A híd háromnyílású, alsó pályás, rácsos szerkezetű gerendahíd. Négy főtartója a középső nyílásban befüggesztett, csuklós. Nyílásainak beosztása 45,3 + 54,8 + 45,4 méter, és ehhez mindkét oldalon két-két 10,0 méter nyílású parti vasbeton áthidalás csatlakozik. A hidat a Kikötőügyek Kormánybiztossága (Dieter János) szervezte és építette. A pillérek alapozását az 1919-22 években Zsigmondy Béla, a vasszerkezetet 1923-24-ben a Magyar kir. Állami Vasgyárak építette meg. A híd 1924 novemberében készült el.
A Gubacsi híd volt az első kapcsolat, mely Csepel községét a "külvilággal" összekötötte. A hídon jelentős forgalom alakult ki mind a szomszédos Erzsébetfalva, mind a főváros központja irányába..
A hídnak a közutat hordozó részén, még a második világháború előtt, nagyobb mértékű karbantartási munkát végeztek. A hidat - illetve annak közúti részét - három heti időtartamra a forgalom elől elzárták.
A második világháború végén a viszszavonuló német csapatok a hidat felrobbantották. Eredeti alakjában való helyreállításáig ideiglenes fahídon tartották fenn a forgalmat. A helyreállítás során - 1947-ben - a híd közúti részén vasbeton pályalemezt építettek az útburkolat alá.
A háború után fokozottan jelentkeztek és erősen felértékelődtek azok a változások, melyeket a szabadkikötő megépítése és a Kikötő Főút (Kvassay Jenő út) forgalomba helyezése kiváltott. A főút és a rajta közlekedő nagyforgalmú autóbuszvonal, majd később a csepeli gyorsvasút megépítése elvonta a Gubacsi híd forgalmának a főváros központja felé irányuló részét. Így a HÉV vonalán csak a peremvárosok (peremkerületek) forgalma maradt. Lebonyolítására a HÉV szárnyvonalnak nem volt közvetlen vágányzata, ezt a forgalmat csak átszállással tudta fenntartani. Ezért eleve hátrányosabb helyzetbe került a magánvállalat által fenntartott autóbusz járattal szemben.
Indokoltnak mutatkozott a HÉV forgalmának megszüntetése, a szárnyvonal elbontása és az így felszabaduló hídszerkezeten közúti pálya létesítése. A HÉV forgalma 1978. november 1-én szűnt meg a hídon; így mód nyílt a közúti forgalom számára új hídrészt kialakítani. A két híd közötti részen és a vasúti híd déli oldalán a vasúti hídpályát acél pályalemezes közúti szerkezetre cserélték ki. Az átépítés második ütemében (1984-ben) a tönkrement közúti pályalemez helyére is ortotróp pályalemez épült. 1985-ben a parti vasabeton hídnyílásokat is felújították. Az 1995-ben tartott fővizsgálat során a közúti és a vasúti híd főtartóján nagy mértékű korróziós károsodást észleltek. A megkívánt teherbírás érdekében a főtartók tehermentesítésére volt szükség. Ezért a két híd közé addig befüggesztett közúti pályát elbontották és a hidat felújították.

(A képek megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

1919. Március 23 ....

A Népszava közli:
"Ma délután 5 órakor a Magyar Tanácsköztársaság a csepeli szikratávíró állomás útján érintkezésbe lépett az orosz Tanácsköztársasággal. - A Magyar Tanácsköztársaság kéri Lenin elvtársat a távírókészülékhez. Moszkva húsz perc múlva jelentkezett: - Lenin a készüléknél. Kérem Kun Béla elvtársat a készülékhez. - De Kun Béla a népbiztosok ülésén volt. A Csepeli állomásról egy másik elvtárs felelt: - A magyar proletáriátus tegnap éjszaka az egész államhatalmat meghódította, bevezette a proletáriátus diktatúráját és üdvözli önt, mint a nemzetközi proletáriátus vezérét. A szociáldemokraták párt a kommunisták álláspontjára helyezkedett, a két párt egyesült. Magyarországi Szocialista Pártnak nevezzük magunkat. Kérünk e tekintetben utasításokat. Kun Béla a külügyek népbiztosa. A Magyar Tanácsköztársaság felajánlja az orosz-szovjet kormánynak a véd- és dacszövetséget. Fegyverrel kezünkben fordulunk szembe a proletáriátus valamennyi ellenségével és kérünk azonnali értesítést a katonai helyzetről: Aztán este 9 óra tíz perckor Moszkva újból jelentkezett. "Itt Lenin... Őszinte üdvözletem a Magyar Tanácsköztársaság proletár kormányának és főleg Kun Béla elvtársnak. Üzenetüket éppen most közöltem a bolseviki Oroszország kommunista pártjának kongresszusával. Mérhetetlen lelkesedés...amilyen gyorsan csak lehetséges...közölni fogjuk a katonai helyzetről szóló jelentést. Okvetlenül szükséges állandó drótnélküli távirati összeköttetés Budapest és Moszkva között. Kommunista üdvözlettel és kézszorítással Lenin..."

Az I. világháború kitörése sürgősen nagyon fontossá tette, hogy Budapest környezetében egy rádiótávíró állomás gyorsan kiépüljön és üzembe álljon.
A Posta Vezérigazgatósága - vizsgálatok alapján - a rádiótávíró állomást a Csepel-sziget északi részén jelölte ki és 1914. október 14-én már meg is kezdte üzemét és rendszeres forgalmazást bonyolított le Európa összes nagyobb rádióállomásaival. Megindulásától kezdve egészen 1918. év végéig adta és vette a katonai, diplomáciai és hadifogoly táviratokat. A csepeli adó rendkívüli nagy szolgálatot tett később a központi hatalmaknak, mert a Honvédelmi minisztérium az ellenséges területek felett is rádiótelegramokat tudott eljuttatni a török és bolgár vezérkarnak. A háború során számos érdekes kapcsolatot hoztak létre, ezek közül érdekes volt a spanyol és később az orosz adóval váltottak táviratot. Egyik történelmi jelentőségű szolgálata volt, amikor 1917. november 30-án a bécsi hadügyminisztérium utasítására továbbította a központi hatalmak békeajánlatát Oroszországnak.
Igen nagy szerepe volt a csepeli rádióállomásnak a béketárgyalások esetében is. A szikraadó Telefunken gyártmányú, 7,5 kW-os, ún. trópusi kivitelű, márványtáblára szerelt berendezés volt.
Az októberi forradalom, a bolsevizmus, valamint a román megszállás alatt a csepeli rádióállomás rengeteg viszontagságon ment keresztül. Amíg Károlyi Mihály és Kun Béla megbízottai órákon keresztül próbáltak "szikratáviratozni" párizsi és moszkvai elvtársaiknak, a technikai személyzet ahol csak lehetett lassította a csepeli adó működését, mert látták, hogy az ország ellen használják. A postai műszaki tisztek megpróbálták a drága technikai berendezéseket megmenteni a vandál kezektől, de a románok szemfülesek voltak, budapesti kivonulásuk után szinte mindent magukkal vittek.
A román hadsereg kivonulása után a csepeli állomásról 1920. január 8-án éjfélkor a magyar kormány megkezdte levelezéseit a párizsi kormánnyal és az ott idéző Apponyi Albert vezette magyar békedelegációval, de sajnos eredménytelenül. A gyászos trianoni békediktátumot megkötötték.

A háború után, a húszas évek elején a csepeli rádióállomás forgalma igen jelentősen növekedett és a meglévő szikratávíró adók nehezen bírták a megnövekedett forgalom lebonyolítását, továbbá feltétlen szükségessé vált, hogy az adás és a vétel szétválásra kerüljön, tehát külön adó és vevőállomás jöjjön létre, korszerű berendezésekkel (lámpaadók, gyorstávíró üzem stb.) melyek már alkalmasak a rádióműsor-szórásra is.
További probléma volt, hogy a csepeli rádióállomás akadályozta a dunai kikötő kiépítését.A csepeli rádióállomás 1914-től 1934-ig bonyolította le - csökkenő forgalommal - a rádió-hírszolgálatot, majd 1934-ben az állomást megszüntették.

Így lett a csepeli rádióállomás a hazai rádiózás bölcsője.

(A képek megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

Az 1838-as év márciusában borzalmas árvíz zúdult a Duna magyarországi szakaszára. A főváros alatti Duna-völgyben egymillió kataszteri holdat öntött el az ár. A Csepel-szigeten az előző évszázadokban sokszor pusztítottak árvizek. Az 1700 és 1800 között eltelt száz év alatt tizenhárom alkalommal került víz alá a sziget kisebb-nagyobb része. E természeti csapások nyomán a hatóságok foglalkoztak az árvíz elleni védekezés lehetőségeivel: az 1830-as években megindult a meder alapos felmérése, térképezése, az úgynevezett Dunamappáció. Az 1838-as nagy árvíz után foglalkoztak a vízrendezéssel, de csak évtizedek múlva, 1870-ben kezdődött meg a folyómeder általános rendezése.

A korabeli feljegyzések szerint az 1838-as "nagyár víz" előidézője a rendkívül szigorú tél volt. A katasztrófa március elején jégzajlással, olvadással és nagy esőkkel kezdődött, melyek megemelték a jégzajlás miatt leszűkült Duna szintjét. A pesti árvíz a felső szakaszról érkező jégtáblák Csepel szigetcsúcsánál való elakadása és a két Dunaágat elzáró felhalmozódása okozta. Így az olvadás által felülről érkező nagy víztömeg nem tudott tovább folyni. Az árhullám 1838. március 10-én érte el a Csepel-szigetet, és több helyen átömlött a gyenge és alacsony gáton.
Csepel lakosai aggódva figyeltek a napok óta érkező rossz hírekre. Március 12-e hétfői napra esett. Ekkor már a menekvés útját keresték, de úgy tűnt a gátak ezt nem biztosítják. Voltak magasabb pontok is a szigetcsúcson. Alig egy kilométernyire dél-keletre nagyobb kiterjedésű homokdombocska volt (a tengerszint felett 107 méter magas). Ha volt valahol menekvési hely, ez az volt. (A Duna felé nem volt menekülési út). Így tehát a Schefflerhof-dülő mögötti területre terelték barmaikat (ez a mai Szent Imre tér környéke). Itt akkor az urasági aklok álltak. Ez a terület 5-6 méterrel magasabban volt, mint az Ófalu, ide az ár nem ért el. (A Szent Imre téri templom déli falán egy kis tábla jelzi a tengerszint feletti magasságot: 107 métert).

A falusi lakosság megfeszített munkával tömítette, erősítette a gátakat, az átázott töltéseket. Az embereket, ingóságaikat a magasabb homokbuckákra szállították, s az állatokat is oda terelték. A Duna vize 1838. március 13-án este kilenc órakor átszakította a mai Vigadó előtti töltést, és rövidesen Pest nagy része víz alá került. Néhol négy méter volt a víz mélysége. A városban néhány óra alatt ötvenezer embert tett hajléktalanná a jeges ár. Az egyre emelkedő víztömeg március 14-én, éjjel egy óra körül a Csepel-sziget felső részétől tovább, déli irányba tolta a jégtorlaszt, és a pusztító jeges árvíz elöntötte a községet. Március 15-én tovább emelkedett az árszint, éjjelre 929 cm-re nőtt. (Bécsi collban mérve: 29'4"6"'). A Belvárosban 200 cm-es, a Ferencvárosban 260 cm-es víz hömpölygött. Pest területének több mint 90%-át víz borította. A dokumentumok szerint Csepel 111 épületéből 105 elpusztult. Eckstein Rudolf korabeli szolgabíró felmérése alapján a hatóságok a kárt 94,7 százalékosnak becsülték.

A mindent elsöprő ár elpusztította az Ófalut. Odavesztek a lakosság ingóságai is. A lábasjószágot még idejében fel tudták hajtani a dombra. Emberéletben nem esett kár. A nagy veszteség fájdalmát enyhítette, hogy az emberek és az állatok megmenekültek. A Helytartó Tanács igyekezett segíteni a bajba jutottaknak. József nádor intézkedésére élelmiszert juttattak Csepelre is. 17-én, szombaton Széchenyi István gróf is Csepelrejött a Nádor személyes kérésére. Úgy tapasztalta: "Itt nincs valami rendkívüli nyomor vagy veszély". A megyei hatóságok - élükön Eckstein Rudolf szolgabíróval - hajóval jöttek Csepelre és 19-én, hétfőn, 600 kenyeret hoztak magukkal. A csepeli veszteségeket 31 040 forintra becsülték. A károk enyhítésére, az új házak felépítésére az uradalom 676 korona és 27 krajcárt osztott ki.

A település újászületése

Csepel falu (amely ekkor a Nagy-Duna mellett, a mai Szabadkikötő területén helyezkedett el) az árvíz után - a község vezetőinek döntése alapján, s a ráckevei uradalom elöljáróinak hozzájárulásával és segítségével - a mai Szent Imre tér környékén épült újjá. Egy bécsi mérnök hamarosan elkészítette a tervet. Az uradalom telkeket biztosított az új falu felépítéséhez. A terv 6 egésztelkes 1600 négyszögöles, 32 féltelkes 800 négyszögöles és 76 zsellértelek, 400 négyszögöles házhely kijelölésével készült. A falu település-szerkezete ezzel kialakult. Egy nagy, négyzet alakú teret két széles utca és az azokra merőleges két mellékutca fogta közre. Ezzel egyidőben a szérűk helyét a falu keleti oldalán jelölték ki. Az erős szélfúvás kellemetlen hatásai ellen a nyugati oldalon 10 holdas erdőt telepítettek. Ez a megoldás az akkor korszerű várostervezési elveket követte. A városmag ma is eredeti helyén, a terv vonalát megőrizve létezik.Alig másfél év elteltével, 1839. október 25-én már majdnem minden ház elkészült. A templom, a községháza és az iskola csak ez után épült meg. 1839. október 25-én az új falu nagy része - a lakók keze munkájával - már felépült, de a tervezett középületek csak jóval később készültek el. Az ófalu helyét már csak elhagyott romok, a paplak, a temető és a művelt konyhakertek jelezték. Az újonnan felépült falu alaprajza máig meghatározza a városközpont utcarendszerét.

Bolla Dezső, Bárány Tibor és Csizmadia Károly írása alapján.

Pontosan tíz évvel az 1838. március 15-ei nagy árvíz tetőzése után felduzzadt a pesti forradalmi árhullám és 1848. március idusán áttörte az idegen elnyomással terhelt feudális rend gátjait. Valószínűleg a pesti vásárból hazatérők, a városban munkát vállaló zsellérek még aznap meghozták a forradalom kitörésének hírét Csepelre is. A község korabeli lakói idegen származásuk és nyelvük ellenére a szabadságharc leverésére sereglett horvátok és osztrákok ellen fordultak. Közösségvállalásukkal kezdődött meg a magyar nemzettel való összeforrásuk folyamata.

Csepelről hatvanketten léptek be a megalakuló nemzetőrségbe. Már folytak a harcok a Délvidéken, amikor június közepén, a képviselőválasztáson a sziget népe Nyári Pált, a Honvédelmi Bizottmány későbbi alelnökét delegálta az Országgyűlésbe. Amikor július 19-én elrendelték a hadba vonulást, a Csepel-szigetről 176, Csepelről 8 honvéd indult a lázadó szerbek ellen. A délvidéki Szenttamás környéki harcokban a csepeliek is részt vettek. Aztán augusztus 17-én heten vonultak be a honvédségbe. Amikor Jellasics gyülevész hada a főváros felé vonult, szeptember 21-én tizenhat csepeli nemzetőr fogott fegyvert, és harcolt a szeptember 29-én magyar győzelemmel végződött pákozdi csatában. Ezekben a napokban Pest-Buda védelmében vállalt feladatot Görgey Artúr honvédőrnagy. Megbízatásáról naplójában a következőket jegyezte fel: "Ahhoz, hogy az ellenségnek Csepel szigeténél a Duna jobb partjáról a bal partra való átkelési kísérleteit több mint két mérföld hosszban biztosan megakadályozhassam (haderőm elégtelen lévén), arról kellett gondoskodnom, hogy egyrészt csapataim számát, amennyire lehet, a helyszínen szaporítsam, másrészt, hogy olyan felhatalmazást szerezzek, melynek erejénél fogva egy sokkal veszedelmesebb ellenséggel is - a közöny, a gyávaság és árulás szellemével annak a vidéknek lakói között, ahol működnöm kellett - sikeresen szembeszállhassak. Ennél fogva az akkori miniszterelnöktől, Batthyány Lajos gróftól olyan okiratot kértem, mely fölhatalmazott rá, hogy engedetlenség, gyávaság és árulás esetében katonai rögtönítélő bíróságot állíthassak össze, s az általa netán hozandó halálos ítéleteket is megerősíthessem és végrehajthassam. Ezzel az okirattal ellátva indultam rendeltetésem helyére."

Szeptember 29-én Görgey honvédei elfogták gróf Zichy Ödönt, Fejér megye osztrákokat kiszolgáló, gyűlölt császári adminisztrátorát. A grófnál a horvát lázadók támogatására felszólító kiáltvá nyokat és egy Jellasicstól származó "oltalomlevelet" találtak. Görgey a grófot a Csepel-szigetre hozatta, s miután cselekedeteit megvizsgálta, naplója szerint megállapította: "Kizárt minden kétely az iránt, hogy Zichy Ödön gróf magyar honpolgár hazája ellenségeivel ténylegesen összejátszik."
Ezért a saját elnökletével összehívott rögtönítélő bíróság elé állíttatta a grófot hazaárulás vádjával. Zichy Ödönt a Szigetújfalu plébániáján megtartott tárgyaláson kötél általi halálra ítélték, és szeptember 30-án, Lóréven kivégezték. A kemény, elrettentésnek szánt ítéletről és a kivégzésről Görgey plakáton tájékoztatta az ország népét.

Akkor a forradalmi szigort kérlelhetetlenül alkalmazó őrnagyot ez a Csepel-szigeten megszerzett közismertség és népszerűség indította meg a fővezérséghez vezető úton. Görgey október 3-án elhagyta a Csepel-szigetet, s hosszú élete folyamán soha nem tért vissza ide. A szabadságharc későbbi időszakában, 1849-ben a község honvédeknek élelmiszert, lovaiknak zabot adományozott, kétszáz (korabeli) forint értékben. Az elvesztett szabadságharcot az önkényuralom nehéz évei követték.

Arról nincs adat, voltak-e csepeli hősi halottai, áldozatai a küzdelmeknek és az azt követő kegyetlen megtorlásoknak. A forradalom alatt adott engedmények nagy részét a győztesek visszavonták. De a jobbágyság megszüntetése, az uradalmaknak a földhasználatért járó robot, dézsma és a pénzbeli fizetések eltörlése érvényben maradtak. A jobbágytelkek kártérítés nélkül az egykori jobbágyok tulajdonába kerültek. Ezzel Csepelen is megkezdődött az önálló paraszti réteg kialakulása, s megadatott a polgári fejlődés lehetősége.

A község 3512 hold kiterjedésű területéből annak több mint felét, 2000 holdat a falu ötven gazdája birtokolta, míg a száz zsellércsaládnak még 400 hold sem jutott. Az uradalmaknak a földekből való részesedése erősen csökkent, nem érte el a terület egyharmadát. A szabadságharc leverése után a magyar gazdaság nagy áldozatok árán a tőkés fejlődés útjára lépett. A falu 1838-as átköltözésének terheit évtizedekig viselte a lakosság. Az uradalomtól felvett kölcsönt még az 1890-es években is törleszteni kellett. Végül Ferencz József 1897-es budai látogatása alkalmával a falu küldöttsége kihallgatásra jelentkezett az uralkodónál, aki az adóslevelet piros ceruzával áthúzta, ésa hátralékot elengedte.

(A kép megtekintéséhez kérem húzza a kurzort a kiemelt, aláhúzott szövegrész fölé.)

Bolla Dezső írása alapján.

ÉVFORDULÓK 2010-ben